Nem én vagyok abnormális. Ők azok. Mind. Mindenki, aki nem én vagyok. Miért is ne? Egyetlen épelméjűként megrökönyödve bolyongok az emberek között, akár a zombiapokalipszis túlélője.  

Fujj te kis idegesítő létforma. Hess! Ne szemtelenkedj itt nekem. Randa vagy, haszontalan, ha annyira létezni szeretnél, létezz. Csak lehetőleg máshol. 

Mintha valami mocorogna ott belül.Mintha valami apró rezgés vette volna kezdetét.Mintha eddig egymásnak ismeretlen kezek nyúlnának lassan egymás felé.Mintha két test közelebb mozdulna.Mintha most kezdődne el valami. 

Felsegítem hű társamat a földről, ahol eddig a véráldozattal teli csata folyt, egymásnak vállvetve harcoltunk hősiesen. Hátára veti fegyverét, én is az enyémet, keserű félmosolyt dobunk egymásnak, majd bicegve magunk mögött hagyjunk a még kihűletlen tetemeket.   

Csak egyetlen egyszer kell annyira feleltőlennek lenned, hogy lehetőséget adj nekem a bosszúra. Ha csak egy pontnyi kiterjedésű is a meggyengült felület a várfaladon, én biztosan megtalálom és a porig rombolok mindent amit te eddig életnek neveztél. 

Álarcot használunk mind, minden reggel mi döntjük el, hogy épp milyet veszünk fel.  

Egy kis fenyőfa alá temettük el. Néhanap ha nagyon hiányzik arra gondolok, hogy a fenyőfácska gyökerei ölelik szorosan körül helyettem a mozdulatlan korpuszt, sőt magába olvasztja, így újra él, újra érez, nem lehetetlen megérintenem őt. Ma már hatalmasra nőtt a fenyőfa, hű…

Érzem ahogy a düh szétárad a testemben, lüktet az ereimben, elevenen felemészt. És mi a legdühítőbb? Hogy szomorúságot minimális szinten se érzek.