Azért nem tudunk néha megtenni egy egy lépést, mert félünk. Félünk, hogy összetörik, eltűnik a megszokott, megszeretett kis illúziónk. Elképzelünk valamit és rettegünk, hogy talán mégsem úgy alakul. Néha jó csak úgy hagyni a dolgokat lógni a levegőben, bár nem teszünk…

Mivel megtartod magadnak a jó szavakat, hálás lennék, ha ugyanezt tennéd a rosszakkal is.

Ne feledd ember, a boldogság nem végeredmény, a boldogság életforma. Soha nem cél, amiért küzdeni kell. Egy mód, ahogy érdemes élni a mindennapokat. 

Nyugalom, nem orkán, taifun, áradás, földrengés, tűzvész, semmiféle természeti katasztrófa, csak én jöttem meg. 

Vékonyka nő állt előttem, karcsú test, hattyú nyak. A porcelántörékeny korpusz birtokába tartozott az apró fej egészen rövid jégszőke hajkoronát viselt, a keskeny arcon helyet kapott egy papír vékony száj és kellemes barnasága ellenére rendkívül mély és hátborzongató…

Miért ne lehetnék én valakinek az az egy a sok ezerből? Talán már tudja is, legalábbis érzi, csak a kommunikáció hiányában nem tudjuk tudatni egymással, hogy a másik a régóta áhított fél, ami hiánycikk keserű életünkben. 

Ugyan már. Azt hiszed teljesen egyedi vagy, de ehhez a külsőség nem elég. Szánalmasan kényszeríted rá mindenkire a környezetedben, hogy márpedig TE különleges vagy, TE más vagy. Közben nem, dehogy, üres vagy. Üresebb és hasztalanabb, mint egy kiszáradt kút. 

 Add fel, hogy kitaláld mire gondolok. Tudod jól, én teljesen kifordulva vagyok ugyanolyan, mint mindenki más. 

Őszintén irigylem azokat a tökéletes arcú embereket, akiknek az arca a szimmetria mintapéldánya, mintha tényleg angyalok faragták volna. Hogy létezhetnek ennyire szép emberek? 

A kreativitásban nincsenek határok, csak kerítések. Ott válik a tehetséges ember művésszé ha túl tud lépni a saját falain.

Nem értem azokat a feminista nőket, akik ellenzik, hogy az asszony helye a konyhában van. Most miért? A nő felügyelete az étel, a méreg, és a kettő egyvelege is, bizonyos helyzetekben. 

Mind ismerünk párosokat, akik olyanok mint a filmekben, viccesek, jó fejek, egymásnak lettek teremtve. Így szépek. Aztán valami hiba keletkezik a rendszerben és szétmennek, felborul a világ, mindenki értetlenül áll. Ilyenkor mi külső szemlélők elveszítjük a reményt, hogy létezik…

Semmi gond kedves kis retro macska, ma még te vagy porondon, de amint felesleges giccselemmé válsz,  érték lesz az igazi értelem. 

Nem segítesz. Órásit tévedsz, ha szerinted az majd előrébb visz, hogy csak negatívumokat sorolsz fel. Neked nem lehet megfelelni, veled nem lehet jót tenni. Nincs szükségem egy ilyen mértékű visszatartóerőre.

Rakoncátlan gyermekként viselkedek, igen. Kíváncsi vagyok, hogy akad e olyan ember, aki a térdére tud ültetni és képes megzabolázni a megzabolázhatatlant. 

Néha tényleg adódnak azok az emberek, akik ha megszólalnak megszépülnek. És ekkor jelentéktelen aprósággá csökken a tény, hogy első látszatra nem tűnt olyan attraktívnak, mert ha megszólal, lehengerel és rögtön más megvilágítást kapnak a dolgok. 

Onnan tudom, hogy a macskám bosszúhadjáratot indított ellenem, ha belépek a szobába, ő ártatlan tekintettel méreget, majd mikor leülök,  befészkeli magát az ölembe és hangosan dorombolni kezd. Álca, ez a vihar előtti csend. 

Nem vagyok rasszista. Egyformán utálok minden embert.

Nem lenne szabad Istent hibáztatnunk a világ embertelensége miatt. Mi tettük ezt magunkkal. 

Néha nem tesz boldoggá, hogy példaképnek tekintenek. Kiábrándító ha a diák másolja mesterét. Főleg, ha a tanonc kegyetlen és elhallgatja a tanító nevét, majd a dicsfény erősségétől lebarnul, hisz mindent úgy ad el, mintha sajátja lenne. Na akkor a mester szíve…

Szomorúan látom, hogy a társadalom növendékei nincsenek ránevelve az életre. Tehetetlenül állnak minden elhárítandó nehézség előtt, majd rohannak APUCI-hoz, aki természetesen mindent megold, hogy a kis babszemjankónak kisujját se kelljen mozdítania.