A rohadt életbe! Csak egyetlen egyszer mutatná nekem az élet azt az elkorcsosult illúziót, hogy minden rendben zajlik körülöttem. Velem. Miért kell minden nap, minden egyes pillanatában szembesülnöm a ténnyel, hogy nekem semmi sem sikerülhet? 

Nem tudok szánalmasabbat mondani, mint a bosszúvágyban fuldokló ember eszeveszett kalimpálása.

Érintésünket egymás testén a vörösen izzó vonalak jelölik, forró csókjaink fűtik a kedélyeket. Micsoda hőség, elolvadok! 

Komolyan, néha úgy érzem, hogy még a növények is több hálára képesek, mint a legtöbb ember. 

"Az eső könnyeket sírt az ablakra."->Az eső történeteket ír az ablakra.  

Sose voltam az a fajta ember aki könnyedén dobálózna nagy szavakkal, melyek jelentése olyan földöntúli, olyan magaslatokat karcoló, hogy emberi szíveket képes megállítani hosszú pillanatokra. Aztán jött Ő, múltam sötét köntösébe öltözött árnyalakja, egy pillanat alatt…

Akkor jövök rá, hogy felettem is eljár az idő, mikor ránézek a régi dolgozataimra és konstatálom, hogy a lapok megsárgultak.